A veszettség vírusával való megfertőződés után egy oltással a betegség kifejlődése megakadályozható, ennek hiányában viszont a kórkép még mindig szinte száz százalékban halálos kimenetelű.

A veszettséget kezdetben fejfájás, végtaggyengeség, mérsékelt láz, lehangoltság, álmatlanság jellemzi, majd a következő szakaszban jönnek a légzési és nyelési görcsök, a remegés, az ingerlékenység, dühöngés és az intenzív nyálfolyás. A végső pedig a bénulási szakasz, amely víziszonnyal (a bénulások előtt ugyanis a nyelés, amelyet reflexszerűen már a víz látványa is kiválthat, görcsös fájdalmat okoz), fokozódó gyengeséggel, eszméletvesztéssel jár. Nagyon kevés kivételtől eltekintve ezt követően beáll a halál.

Ez a veszettség lefolyása, amennyiben az érintett nem jut időben oltáshoz. Szerencsére itthon ritkán halálos a kór, utoljára 1994-ben haltak meg ketten benne, egyikőjük sem kapta meg a marás után a szükséges védőoltás-sorozatot. A WHO adatai szerint a világban évente 55 ezren halnak meg veszettségben, elsősorban Afrikában és Ázsiában szedi az áldozatokat.

A veszettség az egyik legrosszabb hírű kórkép: bár a történelem során soha nem okozott tömeges elhalálozást, a szörnyű kínokkal, a személyiség szétesésével, valamint sok esetben állatias dühöngéssel járó tünetek miatt minden kultúra rettegett betegségnek tartotta.

Ez a mély félelem volt az oka, hogy Louis Pasteur, aki korábban állatbetegségek (baromfikolera, lépfene) ellen készített vakcinát, az első humán betegség elleni oltóanyagot a veszettség ellen fejlesztette ki. Az 1885-ben elkészített vakcina Pasteurt, éppen a betegséget körüllengő hisztéria miatt, egy csapásra világhíressé tette. (Korábbi munkái közül egyik sem hozott számára ekkora elismerést, beleértve a pasztörizálást is, amit róla neveztek el.)

Nem gyógyítható, de oltással megelőzhető a kialakulása

Az időben, azaz a harapás, marás utáni napokban megkezdett oltássorozat az egyébként halálos veszettséget megelőzhető betegséggé tette. Az oltásnak köszönhetően a fejlett országokban szinte nullára csökkent a halálos áldozatok száma.

Ma már halálos áldozatok szinte csak olyan fejlődő országokban vannak, amelyek erőforrásaikat más, sokkal több áldozatot szedő betegségek, például a malária vagy a tbc elleni küzdelemre fordítják.

Mivel az oltással a betegség megelőzhetővé vált, és a fejlett országokban csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki a lappangási idő után fordul orvoshoz, az orvostudomány nem kutatja a kórkép gyógyítását. Jelenleg egyetlen eljárás van, amely a későn orvoshoz forduló fertőzötteknek reményt jelenthet: az amerikai kisvárosról elnevezett Milwaukee-protokoll. Azonban a néhány éve kidolgozott eljárás is csak a fertőzöttek töredékének életét mentette meg, szinte a csodával határos módon.

Mesterséges kóma az immunrendszer támogatására

2004-ben az akkor 15 éves amerikai Jeanna Giese levertséggel, hányással, látás- és beszédzavarral, valamint egyensúlyproblémákkal került kórházba. A lány a wisconsini gyermekkórház fertőző osztályára került, ahol kezelőorvosa, Rodney Willoughby vírusfertőzés miatti agyvelőgyulladásra, (de nem veszettségre), vagy pedig egy agyi autoimmun betegségre gyanakodott. Ennek ellenére a kislánytól vett vérszérumból és a gerincvelői folyadékból vett mintán is végeztek veszettségtesztet, amelynek eredménye pozitív lett. Mint később kiderült, egy hónappal korábban megharapta egy denevér istentisztelet közben.

Bár Rodney Willoughby több évtizedes infektológusi tapasztalattal rendelkezett, veszettséggel korábban még soha nem találkozott. Amit viszont tudott: soha senki nem élte túl a betegséget anélkül, hogy legalább néhány oltást ne kapott volna meg a szükséges oltássorozatból még azelőtt, hogy a vírus elérte az agyat.

A szakirodalmat áttanulmányozva az derült ki számára, hogy a veszettség vírusa nem az idegszövetet roncsolja - ellentétben az agyvelőgyulladást okozó többi kórokozóval -, hanem az idegsejtek működését és anyagcseréjét zavarja meg, és ez okozza a neurológiai tüneteket.

A kezelőorvos azzal is tisztában volt, hogy az emberi immunrendszer védekezik a veszettség vírusa ellen, és feltételezte, hogy ha elegendő idő állna az immunrendszer rendelkezésére, ellentámadásba tudna lendülni a betegség ellen. Ezért azt a megoldást választotta, hogy az agyi aktivitást mesterséges kómával minimálisra csökkentette, hogy az immunrendszer időt nyerjen, és szerencsés esetben felülkerekedjen a kórokozón.

A 15 éves lány szervezetében a vírus elleni antitestek szintje a mesterséges kóma hetedik napján szökött fel drámaian. Ezt követően orvosai fokozatosan visszahozták az öntudatlan állapotból, de fizikai rehabilitációja még csaknem egy évig eltartott, gyakorlatilag újra kellett tanulnia járni, futni, beszélni.

1200 szoros nagyítású mikroszkópos felvétel, amelyen az agyszövetben kialakult veszettségvírus-halmazok láthatók világos színű foltként

A gond, hogy minden veszettség-eset más

A Milwaukee-protokollt azóta 41 esetben alkalmazták világszerte, és csupán öt embernél bizonyult sikeresnek, legutóbb néhány hónapja egy nyolcéves, ugyancsak amerikai kislánynál, akit vadmacska harapott meg.

Úgy tűnik tehát, hogy nincs két ugyanolyan eset. A betegség lefolyása függ a vírust hordozó állatfajtól: a kutatók úgy vélik, hogy másféle fertőzést okozhat egy denevér, egy borz vagy egy kutya. Számít a harapás mérete, illetve a vérbe juttatott vírusmennyiség is. Ugyancsak számít a harapás helye: a központi idegrendszerhez közelebbi harapás (például az arcon) esetén a vírus előbb az agyba jut, míg a végtagon ejtett harapások esetében ez akár hónapokig is eltarthat. És végül elképzelhető, hogy egyesek szervezete rövid időn belül megfelelő erősségű immunválaszra képes, másoknál viszont ez a válasz nem hatékony. Elgondolkodtató az a tény is, hogy az állatvilágban a veszett állatok egy része túléli a kórt: a statisztikák szerint a kutyák 14 százaléka megküzd a fertőzéssel, csakúgy, mint a denevérek 80 százaléka.

http://www.origo.hu/egeszseg/20120927-a-legrettegettebb-betegseg-ma-mar-nem-biztos-halal.html