Mialatt Magyarországon a kedvtelésből tartott kutyák (ide tartozik minden kutya, amely nem hivatásos munkakutya) száma igen magas, addig a velük való bánásmódban már nem jeleskedünk. Nap, mint nap értesülhetünk rémséges esetekről, melyek szenvedő alanyai kutyák és sok helyen megkongatták már a vészharangot a hazai menhelyeken uralkodó állapotok miatt is.

Ha ez utóbbi téma szóba kerül, sokan együttérzően bólogatnak és azzal nyugatatják magukat, hogy előbb-utóbb mindegyik gazdához kerül majd. Addig pedig jó helyen vannak a menhelyeken, ahol szerető aktivisták gondozzák őket.

Nagyon kényelmes ez a gondolat, de sajnos azonban mindez a valóságban nem így működik.

A fajtatisztaság bűvöletében

A valóság, az állatszerető emberek, és szervezetek önfeláldozó munkájáról (vagy inkább szélmalomharcáról), túlzsúfoltságról, betegségekről, alultápláltságról szól. De mégha valami csoda folytán az összes menhely számára rendelkezésre állna annyi pénz, hogy védenceiket létszámuknak megfelelő számú és méretű kennelekben, állandó orvosi felügyelet, valamint kielégítő táplálás mellett tarthatnák, még akkor sem érnék el igazi céljukat, mely az átmeneti szállás biztosítása mellett, a végleges gazdához való juttatás lenne.  Ennek oka pedig a megfelelő szemlélet hiánya.

Itthon nem „divat” menhelyről kutyát elhozni, még kevésbé keverék kutyát tartani. A kettő valamilyen szinten összefügg, hisz a menhelyen található kutyák döntő többsége keverék. Még a gondozók is alátámasztják, hogy egy fajtatiszta ebnek nagyobb az esélye új otthonba kerülni, mint a többieknek, ami arra enged következtetni, hogy hazánkban szinte csak a fajtatiszta kutya a KUTYA, a többiek az elfelejtett másodrendűek. Ugyanezt támasztják alá a puszta tények: mialatt a hirdetések százszámra kínálják a fajtatiszta kutyákat, a menhelyek zsúfolásig teltek keverékekkel. Elképzelni sem tudom (merem), hogy hová kerül ez a rengeteg kutya.

Mindezért persze szapulhatjuk a lelketlen „kutyagyárosokat” is, akik százszámra ontják magukból az adott fajta küllemi és jellembeli tulajdonságaitól fényévekre kullogó, DE fajtatiszta ebeket, látni kell azonban, hogy kereslet nélkül nincsen kínálat. Mikor elítéljük ezeket az embereket – hozzáteszem, jogosan – akkor ne feledkezzünk meg a keresletet megteremtő tömegekről sem, akikről ha lehántjuk a kutyaneppereket, még mindig jelentős vásárlóerőt képviselnek.

A döntés tudatossága

Saját több éves, személyes tapasztalataim szerint, a kutyavásárlók többsége szinte csak külső benyomásai alapján dönt egyik, vagy másik fajta mellett. Meglátja, megtetszik, és rohan telefonálni. Figyelmen kívül hagyja az adott fajta igényeit, saját lehetőségeit, képességeit, hiszen csak egy kutyáról van szó… Eszébe sem jut, hogy kezébe vegyen egy szakfolyóiratot, vagy könyvet, melyből jobban tájékozódhat. Tudom, hogy mindez unalomig ismételgetett frázis, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni. Lefogadom, hogy ugyanezek az emberek akkurátusan képesek áttanulmányozni egy hifi torony, vagy DVD lejátszó használati utasítását, mely esetenként fele annyiba kerül, mint egynémely fajta „pedigrés” egyede, holott ezek csak műszaki cikkek, nem pedig 10-15 évig élő, érző lények, akiknek nemcsak fizikai, hanem szellemi és lelki igényei is vannak. Az eredmény: csalódás, kutyaeladás, kidobás, menhely, vagy „jobb” esetben egy életen át tartó unatkozás a kutya számára.

Akadnak persze, akik valamennyit informálódnak a választott fajtáról, de vagy rosszul értelmezik a tudnivalókat.

Több példát is láttam erre saját környezetemben. Édesanyám egyik kolléganőjének anyósa például „személyvédelemre” vásárolt óriás schnauzert magának. A kutya egyhamar felcseperedett, magabiztos, energikus, erőteljes snacivá érett, de nevelés hiányában – természetesen önhibáján kívül – egyre több problémát okozott. Ennek következtében egyhamar megutálták a szomszédok, míg végül valaki méreggel tett pontot rövid életének végére. Régi lakhelyemen két olyan embert is ismertem, akiknél igen markánsan kibukott, hogy mennyire rosszul mérték föl saját képességeiket, de önös érdekből mégis olyan fajtájú kutyát választottak maguknak, amit – tetszik, nem tetszik – egyszerűen nem szabadott volna.

Egyikük, aki ráadásul még bottal is alig bírt járni, egy vidám, élénk boxer kölyköt sorvasztott el lelkileg és fizikailag az évek hosszú során, az állandó pórázon történt „sétáltatással”.

A másik öregúr pedig idős német juhásza halála után – akit csak megkötve, szájkosárral láttunk közlekedni, mivel hírhedt kötekedő volt – egy másik német juhásszal vigasztalta magát. Ahogy a történelem, úgy az előző kutyája sorsa is ismételte önmagát. Fél év elteltével, az addigra kamaszodó kant már nem tudta elengedni, mondván: az nem hallgat rá. Újabb két-három hónap múlva, a szocializációtól és kutyatársaságtól megfosztott eb válogatás nélkül kitámadott mindenre, ami a közelébe ment. Egy alkalommal elrántotta az öreget és gondolkodás nélkül nekiesett a velem sétáló – nálunk vendégeskedő – fél éves szetter szukának (!), alig tudtam leszedni róla. Hosszan sorolhatnánk még a példákat, de szerintem felesleges.

Mire jó a dobermann?

Távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a törzskönyvezett, fajtatiszta kutyák értékét, létjogosultságát, vagy azon emberek döntését, akik egyik, vagy másik fajta mellett törnek lándzsát, feltéve, hogy elhatározásuk józan mérlegelés eredménye. Az a meglátásom azonban, hogy ők vannak kevesebben. Legtöbben még mindig „csak” egy kutyát szeretnének, ami önmagában egyáltalán nem volna baj, ha érthetetlen módon nem ragaszkodnának foggal-körömmel a fajtatiszta ebekhez. És ha ez még nem volna elég, gyakorta egyenesen olyan igényeket támasztanak az adott fajtával szemben, melyek szöges ellentétben állnak eredeti feladatukkal, alapmentalitásukkal. Ők azok, akik labradort keresnek házőrzésre, a szoba sarkában békésen szundikáló Jack Russell-t a nagyi mellé, vagy olyan rottweilert, aki bombabiztosan távol tartja a betörőt, de barátságosan üdvözli a vendégségbe érkező idegeneket.

Ja, hogy mutatós a dobermann a kertben, de kínos, ha megugatja a rokonokat, vagy szép az a magyar vizsla, csak terhes, hogy a panellakásban nincsen maradása?! Akkor nem kell ilyen kutyát választani!

A különböző fajtákat céltudatos tenyésztői munka alakította olyanná, amilyenek manapság. Csodálatos, hogy a közel 400 fajta mindegyike meghatározott feladattal született és szelektálásuk, karaktereik elkülönítése egymástól ennek érdekében folyt. Ha esetenként az eredeti felhasználási területük módosult az idők folyamán, eredeti feladataik helyébe újak léptek, ami nem feltétlenül baj. (Gondoljunk csak az egykoron vadászó uszkárra, vagy az alpesi parasztok munkáját segítő berni pásztorra: manapság méltán népszerű családi kedvencekké váltak.)

Legalább ésszel…

A fajták kavalkádjában mindenki kedvére választhat közülük számára megfelelőt, ám a probléma ott kezdődik, hogy az emberek abszurd elvárásaikkal – közvetve ugyan, de – inkább a fajtákat próbálják gyökeresen megváltoztatni, mintsem hogy saját igényeiket és képességeiket reálisan megítélve dönteni.

Tudjuk, hogy a legtöbb fajta fokozatosan veszít (vagy már el is vesztette) azon képességeit, melyek hajdanán kitenyésztésükkor fontos szerepet játszottak. Én személy szerint mindezt igen szomorúnak tartom, bár a fent leírt szemléletet figyelembe véve, sorszerűnek érzem ezt a folyamatot. Nem akarom a kizárólag küllemre hangsúlyt fektető tenyésztők felelősségét csökkenteni ( a szaporítókéról nem is beszélve), de az említett a folyamatnak legalább annyira előidézői  a „fajtafetisiszta” laikusok, mivel ők teremtik meg a kínálati oldalt, melynek híjján valószínűleg nem kellene minden hónapban megdöbbenéssel konstatálnom az eladásra kínált „pedigrés” kutyák tömegét, miközben a séták alkalmával szerzett tapasztalatok alapján a kutyák elenyésző kissebsége van megfelelő ember mellett, a fajtának megfelelően tartva, nevelve, képezve, stb… Mindez pedig nemcsak az adott egyedekre, hanem távlatilag majd minden fajtára is igen káros hatással bír, hiszen az „igénytelen” vásárlói réteget elég elkápráztatni néhány tucat serleggel és szallaggal, a többi úgysem igazán érdekli, a fajtajellegek között húzódó határok pedig lassan összemosódnak és a KUTYA gyakorlatilag olyan fajjá homogenizálódik, melynek „változatai” lassan már csak küllemben különböznek egymástól.

Nem árulnak zsákbakutyát

Meggyőződésem, hogy ilyen felfogás mellett, egész egyszerűen nincs szükség ennyi fajtatiszta kutyára, nem beszélve arról, hogy mindeközben a menhelyek roskadoznak a jobb sorsra érdemes négylábúaktól. Ezzel vissza is kanyarodtunk a cikk eredeti témájához a menhelyi kutyák  érthetetlenül dicstelen sorsához.

Azoknak ugyanis, akik „csak” egy megbízható társat, szerető családtagot, hűséges barátot, kellemes sétapartnert szeretnének a kutya személyében, a menhelyeken éldegélő ebek semmivel nem nyújtanának kevesebbet, mint CAC, CACIB, stb… győztes ősök utódai. A fejlettebb állattartási szokásokkal rendelkező országokban például magától értetődik, hogy az emberek főként menhelyeket keresnek fel kutyavásárlás céljából, a díjnyertes kutyákat pedig meghagyják az „úrizáló” réteg számára.

Mindamellett ezek az állatok egyéb előnyöket is jelentenek leendő tulajdonosuk számára:

- ha csak a küllemi szempontokat nézzük, bizonyos szemszögből a menhelyeken túlsúlyban lévő keverékek a maguk nemében egyedibbek, mint fajtatiszta társaik, hiszen nem igen találni két tök egyformát közöttük;

- mivel legtöbbjük felnőtt, vagy növendék korban van, megspórolható a kölyöknevelés közel sem kellemes és könnyű időszaka;

- koruknál fogva, egyéniségük, karakterük félig, vagy teljesen kiforrott, mely kiszámíthatóbbá teszi a kiválasztást és ezáltal eleve harmonikusabb kapcsolatot rejt magában a későbbiek során;

Akinek valaha volt már kutyája, tudja értékelni felsorolt érveket. Ennek ellenére még mindig mély fenntartások gyökereznek a menhelyről elhozott kutya gondolata ellen, melyek legtöbbje gyakran csupán sztereotípiákon alapszik. Ezek között is az egyik nagy „sláger” a kölyökkutya utáni vágy, mely nem feltétlenül az apró, gyámoltalan állat iránt érzett gondoskodási ösztönből táplálkozik, hanem az attól való félelemből, hogy az idősebb, vagy felnőtt kutya nem fog úgy ragaszkodni, mintha kölyökkorban vették volna magukhoz. Nos, ez nem igaz! Egyik korábbi számunkban utaltunk már rá, hogy az ELTE Etológia Tanszékének kutatói vizsgálták a kötődés jelenségét. Megállapították, hogy felnőtt, vagy idősebb korban is kialakul olyan mértékű kötődés, „hűség” a kutyában új gazdája iránt, mintha kölyök kora óta ismerte volna. Ha belegondolunk, ez teljesen érthető, hisz a menhelyi sokadalomban fizikai képtelenség minden kutyára ugyan annyi időt fordítani, így ezek az állatok mondhatni redukált emberi kapcsolattal rendelkeznek, és mint tudjuk a kutya ösztönösen vágyik az emberhez való szoros fizikai és lelki kötődésre.

A menhelyi kutya nem kutya?

Gyakorta hangoztatott ellenérv még, hogy a menhelyi kutyák ismeretlen származásuk, többnyire negatív tapasztalataik miatt számos lelki sérüléstől szenvednek, ami problémássá teszi tartásukat. Nos, vitathatatlan, hogy ezen kutyák legtöbbje nem esett át gondos szocializáción, szakszerű nevelésen és akadhatnak köztük problémás egyedek, mégis azon igyekeznek – ki szemérmesen, ki büszkén, ki lelkesen – hogy némi figyelmet, vagy akár egyetlen simogatást kunyeráljanak maguknak, ami pozitív jel arról, hogy szeretetre és kapcsolatra való igényük  – hányatott sorsuk ellenére -  változatlanul él bennük. Ha pedig ez rendben van, akkor némi türelemmel, kitartással, és szakszerű segítséggel áthidalhatók az esetleges viselkedésbeli hiányosságok, hiszen ahogy a mondás tartja: „Nincs rossz kutya, csak hibás módszer!”.

Habár tudom, hogy nem szerencsés mindig a nyugattal példálózni, de végezetül hagyj említsem meg, hogy Németország és Ausztria menhelyein igen gyakori, majdhogynem általános, hogy a betérő érdeklődők nem azzal kezdik, hogy nekik milyen kutya kell, hanem azt kérdezik, melyiküknek van legnagyobb szüksége a segítségre és aszerint választanak. Ezen talán érdemes volna elgondolkozni…

A menhelyi kutyák – legyenek fajtatiszták, vagy keverékek – nem választották a sorsukat, de az élethez való jog nekik is jár. Az ember abban a szerencsés helyzetben van, hogy eldöntheti ennek az életnek további alakulását, mely csak akkor lehet teljes és boldog, ha nem számkivetettségben, efeledve, hanem szerető otthonban telik. Kérem tehát a kutyavásárlás előtt álló, leendő kutyásokat, hogy fontolják meg a leírtakat és legalább egyszer látogassanak el egy menhelyre, végleg pedig csak ezután döntsenek.

http://kutyafajta-kalauz.hu/?p=723